Talán hatévesforma lehettem, vagy inkább kevesebb, még pemzlivel dukkózott autónk volt, és valamilyen rejtélyes okból hordókat szállítottunk, a jelenetre emlékszem most, ahogy a kicsike hordócskák egyszercsak megérezték a szabadság szelét, amit minden hídon érezni Budapesten, és ők épp az Erzsébet-hídon jártak, autó tetejére kötözve, szakszerűen, végülis autó-tetejére kötözésből képzett szakember ült a kormánynál, de ez most máshogy alakult, emlékszem, ahogy ugrálnak a műanyaghordó szerteszét az Erzsébet-hídon minden irányban, nem volt persze akkora forgalom, mint manapság, inkább olyan volt, mintha lufikat eregetnénk, csak most vízszintesen, meg gurulósan. Mindig a hidak, ugye. Ma végre behúzhatjuk a következő bútordarab, az ágy mellé is a strigulát. A Petőfi-híd belső sávjában haladva igazán könnyfakasztó volt látni, ahogy az ágy, ami csak arra a kérdésre várt, hogy “megvan-e még”, egy lendületes mozdulattal elrugaszkodik az autó tetejéről, közben egy részét – amivel az együtt töltött idő rövidsége ellenére is szoros barátságot sikerült kialakítania – magával ragadja, lendületet vesz, majd kikerül két autót, sávot vált, végül aprófa vagy fabrikett alakban lel nyugalmat.

Ehhez képest most itt pihen egy takaró alatt, úgy tűnik össze fog forrni. Ezek a svédek tudnak valamit.