Régi, de jó állapotú dobozladikokban eveztünk. Azért volt szükség rá, mert eső lehetett a megelőző napokban, vagy máshonnan szivárgott az alagút, mindenesetre elöntötte a víz, és olyan mély volt, hogy elég kényelmetlen lett volna gyalog haladni.
– Ha itt balra nézel, az az alagút átvezet a folyó alatt, egyszer már jöttünk arra. Akkor is ennyi víz volt a csatornában, úgyhogy gyakorlatilag lejöttünk a túloldalon, és áteveztünk a folyó alatt – mondta nevetve, miközben halkan lapátolt. Rövidesen el is érkeztünk a száraz részhez, ahol kiszálltunk és felmentünk a lépcsőn. Egyenesen a kastély belsejébe vezetett, a folyosóra, amely majdhogynem kilométer hosszan nyúlt el, már amennyire be lehetett látni, mert tele volt csoportokba rendezett, nagyjából lomtalanításra érett szekrényekkel, a kiállítás pedig hol a szekrények oldalán, hol a folyosó járhatóbb szakaszain volt berendezve. Némelyik üres képkeret még nem döntötte el, hogy ő a berendezés része, vagy szintén kiállított objektum. Judittal elkezdtük nézegetni a különféle látnivalókat, olykor eltávolodva egymástól, mert rengetegen tülekedtek a szűkös folyosókon. Szerencsére mikor feljöttünk a lépcsőn, rögtön beleütköztünk a nénibácsiba, akié az egész kiállítás, meg a kastély. Természetesen megörült nekünk, nagy köszöngetésbe kezdődött, csokikkal kínált, belefogott a könyvek bemutatásába, de én az első percben annyira elálmosodtam, hogy a állva elaludtam, a vállára dőlve. Őt cseppet sem zavarta, a hátára vett és úgy vitt körbe, miközben tovább magyarázott Juditnak. Amikor aztán a folyosó valamelyik fordulójában elfáradt, én vettem át, felkaptam a hátamra (rögtön el is aludt), igazán könnyű volt, és úgy próbáltam elslisszolni a látogatók között, bár nem mondom, hogy egyetlen képet se karcoltunk meg így, és volt akinek véletlenül kilöttyentettem a pezsgőjét. Judit felváltva hol alaposan és érdeklődve nézegette a könyveket, hol meg inkább előreszaladt egy-két teremnyit. Persze a „kiállítás” is elég félkész állapotban volt még, hiszen a könyvek nagyobb része poros halmokban állt csak a folyosón.
– Ha valamelyik nagyon tetszik, lehet, hogy hazaviheted. Én tavaly asszem Faludyt kaptam meg ajándékba.
– Óóó – szomorúan nézett.
– Ja ő most halt meg, nem?
– Igen, tegnap.
– Nem, tavaly tegnap. Na mindegy, érdemes nézegetni, például fordítási gyakorlatot is vihetsz innen.
Közben nénibácsi is felébredt, és mindhárman elkezdtük lapozgatni a könyveket, különböző kupacokra csapva le. Emlékszem egy kisalakú, fehér könyvre, valamelyik kupac tetején, még a hetvenes években adhatták ki, és annyit forgathatták, hogy a borítója teljesen bolyhos lett. Pál a valák közt. (Még jó hogy nem variolák.) Kérdés, hogy ez most Pál apostol, vagy kicsoda, gyorsan belelapoztam, de kevés kép volt benne, egy-két metszet, amin Pál a padláson ül és felváltva körmöl, tintát tölt, gyertyát gyújt, ilyesmi. A könyvet egyébként lengyelből fordították, ezért végig párbeszédből állt, és az volt az érdekessége, hogy valahol a felénél szerintem feladta a fordító a munkát, és onnantól kezdve a lefordítatlan angol eredetit lehetett olvasni. Hát, mégiscsak jobb, mintha csak egy fél könyvet nyomtatnak ki, nem? – gondolhatta a kiadó – vagy hogy senkinek sem fog feltűnni. A végére lapoztam egyébként, de ott a korszaknak megfelelő unalmas értékelésbe fogtak, amely a szokásosnál is nyilvánvalóbb ideologizálásba csapott át, Dél-India gazdasági sikereit kezdték felmagasztosítani, (gondolom onnét származott az író) majd erre válaszképpen a nyugati bemondó eggyel hangosabbra váltott, és Észak-India világhatalmi erejéről és a demokratikus kormányról kezdett szájbarágós szólamokba. Közben hol a szegénységről vágtak be képeket (szégyen!), hol indiai tudósokról (dicsőség!), szarukeretes szemüvegben, akiket pont a kávészünetben sikerült lekapni. Meguntam, és összecsaptam a könyvet, hogy csak úgy visszhangzott, meg szállt a por, de annyira hirtelen, és olyan hangosan, hogy a következő amire emlékszem, hogy szól a telefonom és prüszkölve próbálok felkelni, lerúgom a hálózsákot, és éppen nem emlékszem, hogy a folyóparton maradtak-e a biciklik.